Az élelmiszer-pazarlásról szóló sorozat 3. részével jelentkezem, a számomra legizgalmasabb területtel, nekem ez jelenti a legnagyobb kihívást az élelmiszer-pazarlás visszaszorításában itthon.
A mi háztartásunkban a gyerekek közbenjárásával keletkezik a legtöbb élelmiszer-hulladék. Ennek megelőzésére hasznos otthoni praktika bevezetni, hogy először mindenki csak keveset szedjen a tányérjára és újra szedhet, ha a tányér üres. Én a büntetést nem tartom célravezetőnek, a következményben hiszek, de a barátnőmmel beszélgetve néha érzem, hogy e kettő határa lehet homályos. Szeretem tisztázni a gyerekekkel, hogy ami történik az egyenesen következik az azt megelőző cselekedetükből. Például, ha valaki arra hivatkozik, hogy „nem fér belé” ami a tányérján marad, akkor nyilvánvaló, hogy a desszertnek sem maradt hely a pocakban. Ami viszont fontosabb ennél, az a példamutatás. Ha elvárom, hogy a gyerekem ne pazarolja az élelmiszert, akkor tőlem is azt kell látnia, hogy tisztelem az élelmiszer értékét, és én sem pazarlok. Beszélgetni arról, hogy hogyan kerül a tányérra az étel, kézenfekvő, könnyű, hiszen a konyhai folyamatokba a legtöbb gyerek könnyen bevonható. De arról, hogy hogyan termelik, készítik a konyhai alapanyagainkat, milyen úton jut el hozzánk, már nehezebb, nagyobb tudatosságot igényel. Ajánlom ehhez a könyvtári felfedezést, nagyon jó ifjúsági ismeretterjesztő könyvsorozatok jelentek meg, amelyek segítségével egyszerűbb megindítani a beszélgetést a termelésről, az élelmiszeriparról, vagy akár ennek környezeti hatásairól, vagy az éhezésről. Minden életkorban máshogy, de fontos erről beszélgetnünk, hogy a gyerekek értsék, miért ne pazaroljunk és belsővé tegyék az erre irányuló igényt.
A tízórait, uzsonnát mi együtt készítjük el, ha nincs elakadás a reggel rendjében. A barátnőméknek az a gyakorlat vált be, hogy a nehezen kelő gyerekei este maguk készítik az uzsonnájukat és az becsomagolva a hűtőben várja meg a másnapot. Ők is és mi is odafigyelünk arra, hogy a szendvicskészítő kis kezek változatos, egészséges ennivalót rakjanak össze maguknak. Én szoktam joghurtot keverni házi dzsemmel, krémtúrót készíteni túróból, tejszínből, tejfölből egy kis mézzel vagy vaníliás cukorral és mazsolával. Ezeket jól záródó fedelű, kisebb ételtárolókban viszik magukkal, (pl. az Elephant Box Twist and lock, szivárgásmentes, légzáró, rozsdamentes acél ételhordó 3 az 1 ben doboz legkisebbjében, amely 2,5 dl vagy Seal & Go Trio legkisebbjében, amely 2 dl) és ha nem termoszba teszem, mert kevesebb hely van a táskájukban, akkor tudják, hogy ezt egyék meg először és csak utána a péksüteményt vagy szendvicset. Megbeszéltük, hogy ha az iskolába csomagolt, vagy ott kapott étel sok, vagy valamiért nem kérik, és nem érkezik rá jelentkezés a barátoktól – gyakran a másik ennivalója izgalmasabb – akkor mindenképpen hozzák haza. Otthon a maradékmentési technikáim egyikét alkalmazva megmenekül attól, hogy a kukában végezze.
Együtt tervezünk menüt, ha csak lehetséges, és bevonom őket a bevásárlólista írás rutinjába és a bevásárlásba is. Tudják, hogy amikor valamiből, amelyet mindig tartunk otthon (liszt, sajt, tej, stb.) az utolsót kibontjuk, fel kell írni a listára, fel is írják. Tudják, hogy amiből több kerül a hűtőbe (pl. tej, sajt), kamrába (liszt, rizs, hüvelyesek, magvak, lekvár), abból a régebbit fogyasztjuk el először. (First in – first out elve.) Azt gondolom, a legfontosabb, hogy tudják, értsék, hogy ezek nem nem az én rigolyáim, amelyekből nem tudok engedni, hanem okkal, céllal alkalmazott szokások. Ha így van, akkor számukra is befogadhatóvá és követhetővé válik.
A témáról való beszélgetéshez, tudatos szemléletformáláshoz ajánlom figyelmetekbe a NÉBIH 2-3 perces, animációs videókból álló sorozatát, a címe: Maradék nélkül. Jó beszélgetésindító, de kelletek hozzá.
Kíváncsi vagyok a tapasztalataitokra!
Dóra
-1200x750.png)
